Babits Mihály: Ádventi köd
Babits Mihály: Ádventi köd
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
… még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbúvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bújnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika…
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s víg turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az új tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfulladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevítni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vigaszt
nem lelhetek
tibennetek…
